Richard Linklater saját és nemzedéke origójához tért vissza: a Kifulladásig forgatásán keresztül mesél a francia újhullámról, miközben filmje egyszerre vázlatos alkotói portré, tőle megszokott zeitgeist mozi és a művészi szabadság ünneplése.
Nem túlzás azt állítani, hogy a francia újhullám olyan cezúra a filmtörténetben, ami azt megelőző és azt követő korszakokra osztja a mozgókép fejlődését. A legtöbbet idézett, a legtöbb alkotó számára inspirációul szolgáló időszak, ami mind a dramaturgia, mind a filmezési technikák, mind a formai megoldások tekintetében rendkívül fontos, de talán még inkább azért, mert egy alkotói krédót honosított meg: „a papa mozijával” szembeni lázadást, az anyagi és szellemi értelemben vett függetlenséget.
Linklater a francia újhullámból ugyancsak kifejezetten sokat inspirálódó amerikai indie szcéna egyik legismertebb alakja,
aki dramaturgiailag (sok egyéb mellett a véletlen, a kihagyások, a hiány jelentősége), a zsánerek kiforgatása kapcsán eddig is kapcsolódott Jean-Luc Godard-hoz, most pedig úgy döntött, szinte mimetikusan mutatja be, hogyan zajlott a Kifulladásig forgatása.
Történetről épp ezért ebben a filmben nem igazán lehet beszélni. Rövid bevezető szakasz mutatja be, hogy a Cahiers du Cinema folyóirat szellemi köre miként nyergel át szépen lassan a filmgyártásra. Onnantól viszont, hogy Godard (Guillaume Marbeck) nagy küzdelmek után megkapja a jól ismert film elkészítéséhez szükséges pénzt, napról napra követjük a munkálatokat. Amelyek során a két főszereplő, Jean-Paul Belmondo (Aubry Dullin) és Jean Seberg (Zoey Deutch) érti a legkevésbé, hogy a rendező mit is szeretne tőlük látni.
Linklater rendezői pályafutása épp azért különleges, mert nem lehet egységes narratívába rendezni.
Vannak az életműnek visszatérő témái (emberi kapcsolatok, az idő múlása, a nosztalgia természete), de széleskörű az érdeklődése mind a témák, mind a zsánerkezdemények terén. Legutóbbi két filmje, a Blue Moon és a Nouvelle Vague viszont egymás párdarabjainak tekinthető, hiszen párbeszédekre, a színészek method acting jelenlétére építő művek, amelyek a nagy egyéniségek, a művészi szabadság mellett állnak ki, ugyanakkor demitizálják is őket. Az előbbiben Lorenz Hart magányos, a saját nagyszerűségébe kétesen ragaszkodó figuraként tűnik fel, ezúttal pedig Godard-nak is megjelennek a jól ismert manírjai, személyiségbeli problémái, még ha alapvetően szeretetteljesen is.
A film első fele vállalkozik arra, amiről eredetileg azt gondolhattuk, akár az egész mű témája lehet. A rendező vázlatosan skicceli fel azt a kulturális és társadalmi környezet, amiben a francia film új útra lépett. Szintén érintőlegesen, de megjelenik az is, hogy bár a történetírás egységes hullámként hivatkozik az ekkoriban feltűnt fiatal alkotókra (és néhány idősebbre, akik szellemileg kapcsolódtak hozzájuk), széttartó, diverz társaságról volt szó, amelyben személyes és művészi konfliktusok is felütötték a fejüket. Linklater ironikusan utal arra, hogy
olyan figurákról mesél, akiket a nagyközönség egyáltalán nem ismer, sőt néhányukról a filmrajongók is csak említés szintjén hallottak.
Amint megjelenik egy figura, felirat jelzi, épp kiről van szó, de csak névvel, részletesebb magyarázatot nem kapunk. Ezáltal ironikus arcképcsarnokká válik a film jelentős része, ami felszínre hozza azt a dilemmát, hogy tud-e ezzel a mozival bármit is kezdeni az a néző, aki nem ismeri a korszakot, a szereplőket, nem olvasott róla vagy látott a korszakban készült alkotásokat. Erre a valószínű válasz, hogy egyáltalán nem, pláne, mivel a Nouvelle Vague második fele sem ad fogódzkodót.
Ugyanis ahogy említettem, amint elkezdődik a forgatás, a film nem szól másról, mint a munkálatok rekonstruálásáról, látszólag dokumentarista stílusban. De nagy mértékben támaszkodva a Kifulladásig munkálatait övező pletykákra, legendákra. Linklater egyik kedvenc dramaturgiai megoldása a csúcspontok kiiktatása. A történetnek ezáltal lesz egy természetes sodrása, ami sokkal közelebb van ahhoz, ahogy a valóságban megéljük az idő múlását. A forgatókönyvnek ebben az esetben sincsenek kiemelkedő pillanatai, katatón módon haladunk előre a forgatási napokkal, néha van egy dilemma, ami kibillenti Godard-t, de aztán folytatódik ugyanaz a küzdelem, mint korábban. Linklater ezáltal a filmgyártás diadalát, az alkotói energia megtermékenyítő erejét is kritikával illeti:
a művek elkészültét sokkal inkább bürokratikus küzdelemként ábrázolja,
amiben egyszerre kell harcolni a producerekkel, a színészekkel, a többi kreatív alkotóval és azzal a nyomással, hogy mindenki az utolsó film alapján ítéli meg a rendezőt.
Ugyanakkor bár alkotói szándékként érthető a forgatás lecsupaszítása, a film nem válik különösebben érdekessé tőle, így jobb híján
a néző csak azon tud szórakozni, hogy Linklater mennyire pontosan rekonstruálja a kort,
leginkább a díszlet, a jelmezek, a hangulat és legfőképp a színészek tekintetében. Sok esetben nem is valós színészi játékról kell beszélnünk, hiszen a szereplők többsége néhány pillanatra tűnik csak fel, hanem klasszikus értelemben vett fizikai hasonlóságról, a castingnál egyértelműen ez volt az elsődleges szempont. Jean Seberg szerepében Zoey Deutch, illetve Godard-ként Guillaume Marbeck kap lehetőséget ennél többre, ők legalább az ismert gesztusokat meg tudják mutatni. Szórakoztató például az a jelenet, amikor Godard végül hosszas kérlelés után megengedi, hogy a színésznő használjon sminket.
A Nouvelle Vague egy szórakoztató főhajtás, nem is válik ennél többé, emiatt pedig egyszerre hiányolhatjuk Linklater komolyabb ambícióját, miközben dicsérhetjük realitásérzékét. A film
meg sem próbál mélységében beszélni arról, mi is volt ez a francia újhullám, miért alakult ki és miért megkerülhetetlen máig a jelentősége,
ezzel pedig csalódást okoz annak a cinefil nézőnek, akit egyébként megszólított a pontos mimézis. Ráadásul pont Godard-ral kapcsolatban fájdalmas ez, hiszen ha valakitől, tőle nagyon távol állt volna a tét nélküli főhajtás. Ugyanakkor Linklaterre mindig is jellemző volt a – divatos kifejezéssel élve – „vibe-olgatós” filmkészítés, ami hangulatokat, érzéseket próbál csupán elkapni, hagyja, hogy sodorja a lendület. Minden bizonnyal ezúttal jól ismerte fel a rendező, hogy látványos kudarcot vallott volna, ha megpróbál fontoskodó dolgozatot készíteni a korszakról.
A rendező pályafutása jó ideje ujjgyakorlatokról szól, ezek közül a Nouvelle Vague kétségtelenül a sikerültebb darabok közé tartozik.
Nevek és események szintjén megismerteti a nézőkkel a korszakot, annak szellemiségétől viszont messze áll.
Ám Linklaterben még mindig maradt annyi punk, hogy a végeredmény azért ne a papa mozija legyen.
Nouvelle Vague – Az új hullám, 2025. Rendezte: Richard Linklater. Írta: Holly Gent, Vincent Palmo. Szereplők: Guillaume Marbeck, Zoey Deutch, Aubry Dullin, Matthieu Penchinat. Forgalmazza: Cirko Film.
A Nouvelle Vague – Az új hullám a Magyar Filmadatbázison.
